Minden ami eszembe jut,minden ami tetszik,minden amit megélek,minden amit remélek minden ami belőlem fakad minden ami én vagyok magam.
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát.
Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni,
mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább
szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi
titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.” /Márai Sándor/ 
A vizes földön feküdtem és éreztem, ahogy az eső mossa az arcom. De nem láttam semmit. Még arra sem maradt erőm, hogy a lelkemben őrjöngő dühtől ökölbe szorítsam a kezem… és ordítsak. Ordítani akartam!! Teljes torkom szakadtából és még tovább ordítani és kikiabálni a világba a bánatomat, a fájdalmaimat. De nem volt rá erőm. Nem tudtam kinyitni a szám. Az agyam kiadta a parancsot, de mintha nem jutott volna el a feladat lényege az ajkaimat mozgató izmokig.
Nem értettem miért van ez. Nem bírtam felülni, kinyitni a szemeimet és újra kezdeni mindent. Talán jobb lett volna… talán nem.. Nem tudtam hol rontottam el, egyik pillanatról a másikra nem értettem az emberiséget… és magamat sem. Megváltoztam…
Eltűnt a lelkemből a boldogság, eltűnt belőlem a küzdeni akarás; meghalt a lelkemnek egy olyan része, aki még hitt az emberek „jó akarásában”, hitt abban hogy az ember alapjában véve jó, hitt abban hogy ha csak kicsit változtatunk a dolgokon, minden jó lesz és szép és újra érdemes lesz élni a földön. Eltűnt a lelkemből a legyőzhetetlenség, az a fajta gigantikus erő, ami összefogta az embereket, és megtanította hinni és megtanította harcolni, küzdeni és megtanította szeretni. És amint belőlem eltűntek ezek az érzések… már az emberekben sem láttam meg.
Álmodozó voltam, aki hitt mindent, küzdött és szeretett. De elbuktam… és most nézd meg Vándor hova jutottam. Úgy érzem magam, mint aki megvertek pedig egy ujjal sem bántottak. Úgy érzem magam, mint akit kitagadtak, pedig még mindig szeretnek… csak nem ugyanazok az emberek! Ahogy a lelkem pusztult… pusztult a testem is. Most már egy roncs vagyok. Nincsenek bennem értékek… Most már úgy érzem nem is akarom kinyitni a szemem. Nem akarom látni a világot. Nem akarom látni, hogy mivé változott. Egyszerűen maradok itt.
Mozdulatlanul fekszem az utcán, amit közben hallgatom az esőcseppek lágy kopogását a betonon…
Egyszer csak egy hangot hallok… és az a hang egyre közeledik… és közeledik… egyre hangosabb… és hangosabb… és kiabál…
- Nessy. Nessy hol vagy? Nessy kérlek, szólj hozzám… Nessy! –és tovább kiabál. Hangjában rémület és félelem van. Vissza akarok neki kiáltani, hogy itt vagyok, gyere és segíts rajtam, itt vagyok!
De a torkom nem engedelmeskedik. Azt hiszem egy kóma állapotba, kerültem…
A hang elkezd távolodni… ekkor felkiáltok:
- Ne! Ne menj el! Gyere vissza értem! Itt vagyok! Kérlek, segíts! –hangom elfúló. És szinte magam is alig hallom. De a hang ismét erősödik. Hát mégis visszajön értem. Még van, aki hisz bennem és szeret. Kinyitottam a szemeimet és szörnyű látvány tárult elém. A raktárházban voltam, ami romokban hevert. Minden szét volt verve a hangszereink és deszkáink eltördelve.
Nem emlékeztem rá pontosan mi történt itt és ez roppant mód aggasztó volt jelenleg…
Ekkor vettem észre, hogy a barátnőm fut felém.
- Istenem te élsz?!?!? - kiabálta
- Hát igen… nagyon úgy tűnik… - elnevetem magam. –Bocs hogy csalódást kell okoznom.
Most már ő is nevet.
- Annyira hülye vagy te lány!!
- Látom, ismersz. –mondtam és elkezdtem föltápászkodni a földről. Kezdtem újra látni a fényeket. Érdekes állapotban a barátnőmre támaszkodva mentem ki az épületből.
Kinn még elszomorítóbb látvány fogadott. Minden növény, fa, a fű, a bokrok, a virágok le voltak égetve. A patak, ami fölött játszottunk régen kiszáradt. Meghalt minden. Ő mégis itt van és fogja a kezem. Már tudom, hogy ő soha nem enged el. Beültünk az autójába, mert az enyémet leégették és összetörték. Számomra ez is nagy szívfájdalom, mert azt az autót én építettem föl, olyanra terveztem amit mindig is szerettem volna. Megöltek itt mindent… nem csak földanyát ölték meg… mindent megöltek ezen a helyen, amit én valaha szerettem benne. Elindultunk…
Az út közben nem szóltunk egymáshoz. A mi kapcsolatunkban talán ez volt a különleges… szavak nélkül is megértettük egymást. Ez tesz igazán különlegessé egy barátságot,mikor már nem kínos az egymás közt lévő csend. A rádióból a Reqiuem szólt. És talán éppen ez illet legjobban a táj hangulatához. Mert Reqiuemet a temetéseken szoktak játszani…
A kocsiban valószínűleg elaludtam, mert mikor felébredtem már egy frissen vetett baldachinos ágyban ébredtem. Az ágy fekete-türkizkék ágytakaróval volt bevetve, amihez tökéletesen illet a türkizkék párna és a fekete függönyök. A fekete takarón hangjegy minták voltak és egy nagy elektromos gitár mintája díszítette. Nem értettem hol vagyok. Hol lehetek?? Talán karamboloztunk, és a mennyekbe kerültem? A szobában félhomály honolt. Ezért fölkeltem hogy kihúzzam a függönyöket. A függönyök tengerkékek voltak fekete apró halálfejekkel díszítve. Mikor kihúztam a sötétítőt, láttam, hogy éppen most bukik a nap a föld alá, vérrel festve az eget.
Ahogy körbenéztem, láttam hogy a szoba padlója is fekete középen egy sötétkék holdfelszín jellegű szőnyeg. Az ablakkal pont szemben egy asztal az asztal fölött egy kicsivel a falon egy nagytükör. Fekete vaskerettel. A keret igen érdekesen volt kialakítva, mert inda motívumban futotta körül a tükröt. Az asztal sötét gesztenyebarna színűre volt lakkozva és előtte egy kis fekete antik típusú szék állt sötétkék huzattal. Az asztal mellett egy szintetizátor állt. A legújabb darab. Nem voltam méltó rá hogy a koszos kezeimmel hozzáérjek. A szintetizátor mellett ott volt a régi gitárállványom… Csak kár hogy a gitáromat eltörték – gondoltam magamban.
A falak királykékre voltak festve és fekete kartonok voltak a falakra felragasztva. Mindegyik tele volt a barátaimmal készült közös képekkel. És mindenki aláírta a nevét, aki szerepelt rajta és volt, aki odabiggyesztett egy jó kis idézetet is. Sírni tudtam volna örömömben… de hirtelen a ház többi része kezdett érdekelni. Az ajtó matt feketére volt festve. Kiléptem az ajtón és érdekes látvány tárult elém. Egy folyosón voltam, aminek a falai lilára voltak festve és fehér indamotívum fonta körül a falakat, amik között halálfej és szívecske mintákkal díszítve.
A cseresznyefa barna padlódeszkákon végig fekete szőnyeg feküdt. Elindultam a folyosón előre. A folyosón szabályosan jöttek egymás után az ajtók mindegyik más színű másképp kidíszítve. Mindegyik egy egyéniséget tükrözött. Elértem egy csigalépcsőhöz. A lépcsőt fekete indamintájú korlát fogta közre és halványbarna falépcsőkön lehetett lejutni a földszintre. Ahogy leértem egy hallban találtam magam. Afféle vendégfogadó helyiség lehetett, mert igen elegánsan és stílusosan volt berendezve. A felszerelt technikák alapján tárgyalásokat, tervezéseket folytattak itt. A hallból 3 ajtó nyílt így hát elindultam a hozzám legközelebb álló felé.
Ahogy beléptem lélegzetelállító látvány fogadott. Egy nappali szerű helyiség volt, nagy tv-vel, 3 kanapéval, számítógépekkel és munkaasztalokkal. Nem ez volt benne az érdekes. Hanem hogy minden barátom ott ült a szobában. Mindenki. És ahogy beléptem síri csönd borult a szobára és mindenki rám nézett. Én törtem meg a csendet.
- Sziasztok! Mindegyikőtök épségben van? - kérdeztem. Ekkor mindenki mintha fellélegzett volna. Rögtön helyet engedtek nekem a kanapén és körülültek, mint akik a csodát várják. Végignéztem a társaságon. Ha nincsenek emlékezetkieséseim, akkor mindenki itt van.
- Szia Nessy már annyira aggódtunk érted! Ugrott a nyakamba rögtön az ősi szálakról ismert barátnőm: Déé.
A mi barátságunk már lassan 11éve megvolt. És örök volt. Mindent tudtunk egymásról. Jobban ismertük a másikat sokszor, mint magunkat… Ebben mondjuk az a furcsa, hogy egymásnak a tökéletes másai voltunk. Külsőre, belsőre. Pedig sosem beszéltük meg hogy milyen zenét hallgassunk csak. Milyen öltözködési stílusirányok szerint éljünk. Egymástól függetlenül szerettük ugyanazt és tettük ugyanazt. Néha már kicsit ijesztő de egyben misztikus. Nem egyszer fordult elő hogy megállítottak minket az utcán „- Ti nem ikrek vagytok?” Ilyenkor mi mindig egymásra mosolyogtunk és mondtuk, hogy nem. Csak testi-lelki, Tökéletes barátnők.
Szép lassan elkezdtem felismerni az arcokat, akik mind kíváncsian néztek rám miközben váltottak egymással pár szót.
- Mi van gyerekek csodát vártok tőlem vagy micsoda? –mondtam nekik szélesen vigyorogva.
- Hát várjuk a mesét. –mondta Donna és rám nézett a nagy kék szemeivel.
- Esti mesét mondjak nektek? Oké… Egyszer volt hol nem volt, még az Óperenciás hegyen is túl…
- Ne szívass minket! Tudod, miről beszélünk! –kiáltotta közbe Henn’
- jó gyerekek tudom, mit akartok hallani de, nem szívesen beszélek róla. Rám férne egy kiadós fürdő is meg még legalább 8óra alvás… Meg igazából nem tudom, hol kezdjek hozzá.
Nem tudom, miről tudtok és miről nem. Meg tudjátok nem egy szép történet. Déé elmesélte hogy, hogy talált rám nem? Szerintem ebből már sok mindent ki lehet következtetni.
- De mi kíváncsiak vagyunk az előzményekre, következményekre és az egész történetre a te verziódból. Annyira aggódtunk érted. – mondta Gontier. Ekkor felállt és megölelt.
- Jó emberek elmesélek mindent csak előbb hadd, fürödjek meg. Oké?
- Oké de előtte menj fel az emeletre. Van ott egy szoba. Az ajtaja olyan tipikus fiús. Tudod focilabdás matricákkal, van díszítve és sötétkékre festve. Van ott egy ember, aki beszélni akar veled… - s elhallgatott. Látszott rajta hogy többet nem akar mondani a dologról, inkább hagyja, hogy eluralkodjon rajtam a kíváncsiság…
Hamar megtaláltam az említett szobát. Pont az enyémmel szemben állt. Nem tudtam még csak nem is sejtettem, hogy mi és ki vár majd odabenn. Vegyes érzelmektől telítődve léptem be a szobába. Bent egy srác állt az ablaknál.
Mit ne mondjak igen jól nézett ki. Mikor felém fordult akkor esett le, hogy ki ő.
- Gaben!! Istenem annyira hiányoztál már! – mondtam és a nyakába ugrottam.
- Te is hiányoztál nekem kicsim. Mondd mi történt veled, amíg nem voltam itthon? Megkértelek hogy vigyázz magadra!
- Nagyon sajnálom. De minden olyan hirtelen történt és nem tudtam, mit tegyek. De… - elakadt a szavam… A könnyek elkezdtek végigcsorogni az arcomon.
- Jajj, kicsim kérlek, ne sírj! Minden jobb lesz, ezután hidd el. És hidd el kicsim, szeretlek, és nem hagylak el soha!
Az egész szituáció olyan meghitt volt és nyugodt. Újra embernek éreztem magam a karjaiban, azt hiszem. Úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni. Nagyon erősen szorított magához, a bordáim majdnem szétrepedtek. De szerintem még sem volt elég mély az ölelés. Még jobban magamhoz akartam szorítani… Kezdtem megérteni mit jelent az a kifejezés, hogy –megszűnik a világ-. Számomra ebben a pillanatban semmi nem számított. Csak álltam ott, valami különös érzés kerített a hatalmába, úgy éreztem, soha-soha többet nem akarom őt elengedni. De valahogy minden meghitt pillanatnak vége szakad egyszer… Ebben a pillanatban kopogtak a szobaajtón.
- Nessy! Menj el fürdeni egy óra múlva vacsora! –kiabálta valaki.
- Oké. Mindjárt megyek egy perc! Mi lesz vacsorára? – kérdeztem
- Nem tudom. Mi valami gyors kajára gondoltunk, mondjuk pizza vagy valami hasonló. Senkinek sincs kedve ma főzni. – felelte. Majd a padlórecsegésből ítélve visszaindult a földszintre.
- Rendben akkor elmegyek és megfürdöm jó? –mondtam Gabennak és kibontakoztam a szorításából. Elindultam az ajtó felé de utánam szólt:
- Várj, várj még egy kicsit! Oda kell adnom valamit. – ekkor odajött és a kezembe nyomott egy pengetőt. A legjobb Ibanez pengető volt. Az ilyenekért a hozzáértő gitárosok ölni tudnak.
- Kö.. kö.. kö.. köszönöm szépen… - hebegtem. Majd szomorúan ránéztem.
- De nem hiszem, hogy sok hasznát venném. Eltörték a gitárom nyakát, a húrokat kitépdesték belőle… Azzal nem hiszem, hogy még valaha játszani fogok.
- Csak várd ki a végét! – és izgatottság csillant meg a szemében.
Mivel már úgy éreztem, hogy nagyon kell nekem az a fürdő, inkább fogtam magam és elmentem tusolni. A fürdőszobát a folyosó végén találtam meg.
Az egész ház olyan mesevilágszerű volt, de hát a fürdő… Le a kalappal a tervező előtt. A fürdőszobában volt egy nagy sarokkád, a másik oldalon egy zuhanyzókabin. Az egész helyiséget világoskék csempe borította szemmagasságig. Felette tengerkékre volt festve a fal fehér mintákkal. Tenger élővilágához kapcsolatos motívumok voltak felfestve. A szűkös idő miatt a zuhanyzást választottam, és mert már ki akartam faggatni a barátaimat, hogy valójában hol is vagyok. Ez a kérdés egyre jobban nyugtalanított. Javában zubogott a nyakamra a víz, mikor felkiabáltak a konyhából.
- Nessy! Megjött a pizza gyere vacsorázni!
Gyorsan kimásztam és magamra tekertem egy törülközőt. Ekkor jutott eszembe, hogy nincs nálam semmi ruhám. Bementem a szobámba és kinyitottam a szekrényt abban a reményben, hogy hátha találok valami viselhetőt. Meglepetésemre a szekrény tele volt ruhákkal az én méretembe. Felkaptam magamra egy farmert meg egy érdekes mintázatú pólót és leindultam a konyhába. Odalenn mindenki magához vételezett egy tányért meg egy szelet pizzát és beköltözött a nappaliba. Körbe leültek a kanapékra és a szőnyegre. A fotelt, ami szemben állt az egésszel kihagyták nekem. Aztán mikor mindenki kényelmesen elhelyezkedett én szépen lassan elkezdtem a mesémet…
Az egész történet ősz tájékán kezdődhetett. Már javában tartott az iskola. Azt hiszem pont akkor voltunk őszi szüneten. Ne várjátok el, hogy mindent időre pontosan tudjak, mert kicsit összefolytak a napok. Emlékszem akkor ismerkedtem meg egy délutáni kosarazáson alkalmával velük. Kinn játszottam mikor odajöttek és megkérdezték nem akarok-e velük játszani. Én persze gondolkodás nélkül igent mondtam, mert értelmes bandának tűntek. Este közösen mentünk le a clubba ahova szoktam járni. A club becses nevén Club di Giulietta, egy elég normális hely volt. Szerettem ide járni. Jó zene szólt, aki akart táncolt. Szinte már törzsvendég voltam itt főleg az író társaságok miatt. Láttam rajtuk, hogy ez nem éppen az ő társaságuk és világuk ez. Ezért megkérdeztem, hogy tudnak-e jobb helyet a városban ahova beülnének. Természetesen rögtön felugrottak és elindultak a kijárat felé. Tíz perccel később egy Pub-ban ültünk ahol szólt valami zaj. Azt nem lehetett érteni az énekes mit dalol és a hangszerek hangja is inkább csörömpölés volt, mint zene. Mintha felvették volna a mosógép csörömpölését és összemixelték azzal a hanggal mikor egy poharat, összetörsz.
De tulajdonképpen egészen hallgatható volt két korsó sör után. A hangulat természetesen felszabadult volt és vidám, bár amondó vagyok, hogy az alkohol miatt. Mivel jól éreztük magunkat nagyon későn indultunk haza. Igazából semmi kedvem nem volt hazamenni, de tudtam, hogy muszáj. Anyukám már, biztos a rendőrséget is hívta, úgy aggódik értem mindig. Amit… soha nem fogok megérteni. Ezt az egész szülői logikát sem. Azt mondják, bíznak bennünk, és mégis mindig eljátsszák ugyanazt. Nem hagyják, hogy úgy éld az életed ahogyan te szeretnéd. Nem értik meg, hogy ez a te életed, nem emlékeznek rá, hogy ennyi idősen ők is ugyanígy lázadtak a szülői „felsőbb akarat” ellen, mert nekik is mindent tiltottak, mert féltenek. Tudom, van egy egézséges szülői féltés. De aki igazán megbízik a gyermekében szerintem felül tud ezen kerekedni és ha arról van szó, megengedni olyat amit ő is csinált fiatalon. Csak ő sem vallotta be a szüleinek vagy még maga előtt is szégyelli. Vagy mindkettő.
Mindenesetre azért, hazamentem. Lassan vitt a lábam mert tudtam mi vár otthon. Ismertem anyuékat.
Egy dalt kezdtem dúdolni. Mert az egészen jó feszültségoldó. „A lábaimat rakom egymásután és miközben ezt a dalt dúdolom egy követ rúgok tovább, rúgok tovább”
Már a lépcsőházunk kapujában álltam, mikor elkezdtem összeszedni a gondolataimat. Mit fogok mondani? Áh… hagyjuk egyszerűen az egészet. Azt mondom, hogy pár jó baráttal lementünk a művészklubba és ott felejtettük magunkat. Beszálltam a liftbe remegő lábakkal. A gyomrom összeszorult. A szám és a torkom kiszáradt. Egy hangot nem tudtam volna kiadni magamból. Felértem… beraktam a kulcsomat a zárba. De még el sem tudtam fordítani mikor feltépték az ajtót. És elkezdtek az arcomba üvölteni.
- Hol voltál hülye leány?!?! Ilyenkor kell hazajönni? – rángatott be anyám az ajtót és vágta be azt. Természetesen tovább üvöltött, hogy milyen szánalmas ember vagyok és milyen hálátlan kis kurva. Sokszor hallgatom ezt. Már kezd belőle sokszor elegem lenni. De most különösen rosszul viseltem. Elkezdtem sírni. Folytak végig az arcomon a könnyeim. És jól esett volna elkiabálni magam. De nem tettem. Inkább bementem a szobámba és bevágtam az ajtóm. Be is zártam utánam ne jöjjön anya. És magamba roskadtam. Benn volt a szobámban a húgom is. Elkezdett hisztizni, hogy miért zárom be az ajtóm. Jellemző. Olyan hisztis kis picsa lett belőle… egyszerűen már elkeserítő. Arról ne is beszéljünk, hogy a bátyám engem tart rózsaszín lánynak. Pedig éppen én vagyok az, akitől soha egy nyafogó szót nem hallottak… sírni sem látott soha senki. Vagyis egy ember igen.
Körbenéztem. A szobában halottas csend uralkodott. A barátaim arcán nem látszott csodálkozás, rémület inkább csak aggodalom és sajnálat. Ők mindig tudták, hogy sohasem volt igazi családom. Ne tessék félreérteni. Nem nevelőszülőknél éltem. Hanem egyszerűen mindenki semmibe vett. Apának mindig a bátyám volt a sztár. Ez mondjuk valamilyen szinten érthető. Első szülött fiú. Persze, hogy apuci kedvence. Ott volt anyu. Ő meg mindig a húgomat pátyolgatta. Soha senki nem vett igazán észre, hogy ki vagyok én. És mit akarok az élettől. Úgy igazán őszintén sem tudtam beszélgetni soha senkivel. Nagyon rossz volt ez így nekem. Mert számomra fontos lett volna egy szerető háttér. Akik támogatnak. És iszonyatosan fájt, hogy ezt a támogatást máshol kell keresnem nem az otthonomban.
(ez még nem a teljes:) de egyszerre többet nem tudtam most írni)
„Szeretnék veled eső áztatta utcán táncolni. Szeretném megmutatni mit ér egy könnycsepp, mely az öröm által tisztítja arcodat, s elmossa az összes bánatodat. Szeretném ha szemem tükrében fedeznéd fel a világot, s észrevennéd az igazán fontos dolgokat. Szeretném ha tudnád hogy a sivatagban is nyílik virág, s hogy a hóesésben is van melegség, mert így él a világ. Szeretném ha velem együtt kiáltanád, hogy suttogva is értem szavad, mert így nincs az a szív mely megszakad. Szeretném ha látnád hogy a vak ember is láthat csodás dolgokat, s kinek néma az élet, az is várja a hangokat. Szeretném ha együtt éreznénk azokat a dolgokat, melyeket sok ember a jelentéktelen dolgok miatt egyre csak halogat. És végül Szeretném, ha már ráncok borítják az arcunkat, azt lássam hogy életünk nem is lehetett volna ennél boldogabb…”
“Hogy mit érzek irántad, megfogalmazom,
Hogy szeretlek téged, ezt jól tudom.
Ha boldog vagy, veled nevetek,
Ha szomorú, veled szenvedek.
Ha sírsz, könnyezem én is.
Ha kacagsz, kacagok én is.
Ha gondod van, segítek megoldani,
Ha beteg vagy, én akarlak ápolni.
Ha nem vagy velem, én féltelek,
Ha hazaérsz, fellélegezhetek.
Ha ellenség jön, én megvédelek,
Ha kell, életem adom érted.
Ha neheztelsz rám, kiengesztellek,
Ha szeretsz, viszontszeretlek.
Nem tudlak megváltoztatni, nem akarlak,
Nem fogok változni én sem, ne akarjad.
Egy kicsit én vagyok, és kicsit érted,
Így, és ezerféleképp szeretlek téged!”
Csalódni kell, hogy boldogok lehessünk
Feledni kell, hogy újra szeressünk!
Kell tudni kacagni, szeretni és sírni
Valakit megunni és újból visszahívni!
Csalódni kell százszor, csalódni kell ezerszer,
hogy boldogok lehessünk
egyetlen egyszer!
“Egy olyan országban szeretnénk élni ahol a száddal beszélhetsz is néha, ahol a füleddel meghallhatod a sikítást. Ahol nem kell többé a dögszagot vanília illatnak álcázni és ahol látod a falat amit lefejelsz.
Egy olyan országban akarunk élni ahol a technos együtt táncol a rockerrel, mulatós zenére drum and bass. Ahol az emosok együtt szedik a virágot a gothosokkal. Ahol a politikusok nem aludni járnak a parlamentbe hanem felgyújtani az. Ahol a rendőrség cickányokat fényképez a trafipaxal. Ahol a helyesírásba csak az köt bele aki tud. Ahol gerincet növesztenek a Rapperek. Ahol a katonák a tankjaikból és F-16-os vadászgépeikből kapát görbítenekés a földművest sem hívják majd parasztnak. Ahol majd nem lesz interneten mindenkinek hatalmas a pofája. ahol nem azért jelölsz meg valakit myvipen hogy több ismerősöd legyen tízezernél. Ahol főműsoridőben nem egy idegbeteg család és a tüntetés váltogatja egymást. Ahol a skinhead megfogja a kis roma gyerek kezét és játszani viszi a játszótérre. Ahol a buszmegállóban embereket is láthatunk néha nem csak parasztcsordát. Ahol úgy érezném néha hogy egy országban élek nem pedig egy agyhalottakkal teli dögtelepen. Ahol a tanárok sem azt tanítanák hogy mennyi glikozidkötéses polizokarbonid van a kutyámban és végre nem babanyál ízű lenne a szívárvány amit a média a fejünk fölé varázsol. Ahol Uri Gellet infrateleszkópokat javítana nem pedig a kanalamat hajtaná bele a pofámba. Ahol a gondolkodást díjaznák nem csak a köbcentit és ahol az emberek ereiben vér is folyna nem csak kivi pálinka. Ahol egy tehenet is jelölhetnének a parlamentbe hogy én is tudjak valami értelmesre szavazni. Ahol a magyar ember végre befelyezné ezt az erőltetett rinyálást. Mert a világ attól színes hogy nem fekete.”
"Emberi törvény, elbírni mindent és bátran menni tovább, még akkor is, ha nincsenek már benned, remények és csodák!"
"Nem idomításra,gondolkodásra születtem; embernek születtem aki nem csupán tetteivel, de gondolataival is rendelkezni akar!"
Minden szép elmúlik egyszer,merengve az ágyban fekszel.Álmodsz a múltról,kínoznak a képek, s messze szállnak el gyönyörű évek. Szemedből a fájdalmad könnyként fakad, arcodon csorog le, akár egy patak. Elmossa a múltadat, megfojtja vágyaid, megtörték lekedet, eltörték szárnyaid. Minden nap szenvedés, végtelen borzalom, vágyod hogy ne fájjon a szíved már oly nagyon. Sötét nagyvilág, örököd éjszaka, nincs aki szeretne, miért is mész haza? Emlékek képei, fájdalmas förtelem, minden nap megkínoz, minden nap gyötrelem. Hazugság,árulás amit csak kaphattál,áldozat lettél,mert adttál mit adhattál. Úgy érzed tiszta vagy de mégis elhagytak, kiülő szívedben álmaid elfagytak. Jéghideg leszel, de fájdalmak égetnek s várod a halált mely mindennek véget vet. 
Megváltoztunk, nincs vissza út, csak álom volt
Felébredtem, mostmár tudom, nem rólunk szólt
Nem látom a tüzet a szádon, és a füstöt sem úgy fújod most rám mint rég
Vedd könnyen, ha lenne könnyem, én biztos hogy miattunk soha nem sírnék
Nem véletlen tévedtem egyszerű az egész
Mostmár tudom mi a szerepem és hogy ez a mese nem rólunk szól és kész
Nem rólunk szól…
Megváltoztunk nincs vissza út, hát ennyi volt
Felébredtél, te is tudod, nem rólunk szólt
És vége, vagy inkább végre kimondom én, ha te nem tudod:
Viszlát!
Nem véletlen tévedtem egyszerű az egész
Mostmár tudom mi a szerepem és hogy ez a mese nem rólunk szól és kész
Nincs semmi vész, nem véletlen, tévedtem, olyan egyszerű az egész
Mostmár tudom, amit kevesen, azt, hogy ez a mese nem rólunk szól és kész
Nem rólunk szól!
Ez a mese nem rólunk szól, nem rólunk szól…
Nem véletlen tévedtem egyszerű az egész
Mostmár tudom mi a szerepem és hogy ez a mese nem rólunk szól és kész
Nincs semmi vész, nem véletlen, tévedtem, olyan egyszerű az egész
Mostmár tudom, amit kevesen, azt, hogy ez a mese nem rólunk szól és kész
Nem rólunk szól…
Nem rólunk szól és kész…
A Tegnap történelem. A Holnap rejtelem. A Ma ajándék!”
nõ lenni, hangosan ordibálni. Szeretem ha szeretnek, néhány esetben kinevetnek . Leszarom a picsákat, hogy mit gondolnak rólam. Lehetek számukra ribanc, vagy egy kurva. Én tudom mivagyok,és mi nem. Engem ne oktasson senki sem. Légy õrült,élvezd az életet, egyszer élsz nem érdemes azon bosszankodani hogy ki mit gondol rólad.Csak az számít te mit teszel azért amit el akarsz érni,hogy milyen döntéseket hozol.Hogy mikor ott állsz a célvonalnál van-e erőd áttépni a célszalagot hogy “meglobbanjanak a kockás zászlók”.
-Na,igen-igen…Úgy könnyû.De ha nem lehetünk együtt?
Hogyha én máshol lennék?
-Jajj,de nem lehetsz máshol,hiszen nélküled teljesen elvesznék!
Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon,amikor épp nem vagyok elég erõs,és elég bátor?
-Hát,tulajdonképpen…
-És kitõl kérnék tanácsot,amikor nem tudom,hogy merre tovább??
-Micimackó,mi van ha mégis?
-De nem,ez nem fordulhat elõ.
-Mi az a fontos megjegyeznivaló?
-Hogy bártabb vagy,mint hiszed,erõsebb vagy,mint sejted,és okosabb,mint véled.!
-De a legfontosabb az,hogy ha el kell válnunk,én mindig is veled leszek…Veled leszek.
“Amikor gyenge vagy,akkor vagy a legerõsebb. Amikor semmid sincs,a tiéd az egész világ .Amikor végképp elbuktál,és úgy érzed, már nem bukhatsz alább, akkor már csupáncsak egyetlen sóhajtás a gyõzelem. Egyetlen sóhajtás. Sóhajts! Fújd ki a levegõt,ereszd el a kétségbe esést ereszd el dühödet,ereszd el a görcsös akaratot!”
Colin J. Fayard 
Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság… a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.” (Hamvas Béla) 
Ma meg tegnap voltunk benn kifesteni a termünket…ez a mi iskolánkban már hagyomány hogy minden osztály lefesti a termét xD de a miénk lett a legszebb most. ez biztos…mi nem csak a falakat festettük le hanem az egész lambériát és a radiátorokat….meg motívumokat festettünk a falra…több mint 8órát dolgoztunk vele ma…és észre sem vettük.egyszerűen jól szórakoztunk közben:P táncoltunk énekeltünk meg néha több festék volt rajtunk mint a falon..xD egyszerűen lenyűgöző mire volt képess az osztály…
Ha visszamehetnél és megváltoztathatnál valamit az életedben,
Megtennéd?
És ha igen…
Jobbá tenné az a változás az életedet?
Vagy összetörné a szívedet?
Esetleg másét?
Teljesen más utat választanál?
Vagy csak egyetlen dolgon változtatnál?
Csak egy pillanaton?
Amit mindig is vissza akartál kapni?
Néhány perccel később már az ágyamban feküdtem, és megadóan vártam, hogy a fájdalom végül leterítsen.
Amikor megérkezett, valósággal megbénított: mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomon, azon át kirángatták belőlem valamennyi létfontosságú szervemet, én meg itt maradtam a soha be nem hegedő, tátongó sebbel, amelynek pereme még mindig lüktet és vérzik, akármennyi idő is telt el azóta. Az eszemmel tudtam, hogy a tüdőmnek valószínűleg semmi baja, de azért zihálva kapkodtam levegő után, forgott velem a világ. Feltehetőleg a szívem is vert egész idő alatt, de nem hallottam a pulzusom lüktetését, és úgy éreztem, a kezem elkékült a hidegtől.Összegömbölyödtem, és átkaroltam a bordáimat,nehogy széthulljak. Kétségbeesetten próbáltam belekapaszkodni a bénaságomba, a tagadásba,de nem sikerült.
És mégis, úgy tűnt, túl tudom élni ezt is. Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtajaimba és a fejembe -de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán,hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni.
“Szerelem az, amikor fuldokolsz a félelemtől, hogy
eltűnhet az életedből, és amikor nem tudsz enni a
szomorúságtól. Amikor a lelked olyan darabokban
van, hogy évek kellenek hozzá, hogy össze tudd
magad szedni. Amikor nem tudsz másra gondolni,
csak Ő jár a fejedben, és hiába bánt, hiába
gyilkol meg, nem tudsz haragudni rá. Mégis
megölelnéd. Amikor olyat is megtennél, amit addig el
sem tudtál volna képzelni.
Szerelem az, amikor csendes nyugalommal csak
átöleled és tudod, az életed is rábíznád. Mikor
biztonságban érzed magad, és akármilyen baj ért,
akármilyen zaklatott vagy mellette megnyugszol.
Ahogy némán a szemedbe néz, és csak megszorítja a
kezed… Mikor olyan titkaid is elmondod neki,
amiket még te sem tudtál azelőtt magadról. És ha
reggel kinyitod a szemed, ott fekszik melletted,
gyűrötten, kócosan, mégis boldog vagy.
Szerelem az, amikor remeg a gyomrod, ha meglátod,
és a szíved a torkodba ugrik, mikor hozzád ér.
Amikor hírtelen mozdulatokkal magadhoz rántod,
hogy érezd, fald, magadhoz láncold. Nem tudsz
betelni vele, minden percben csak őt kívánod.”
“Őszintén akarok élni,minden utat végigjárni,hinni abban amire vágyom,s ha hiszek benne küzdeni érte bármilyen áron!”
Hát itt ez a hely,
amit sokszor boldogan elhagynék.
És itt ez az élet,
amit sokszor nem nagyon értünk még.
Néha könnyebb lenne elmenekülni,
tiszta fénybe merülni,
de a hang, ami hív,
de a jel, ami szól
még nem mond semmit,
meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.
Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.
Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…
“Nem tudjuk kimondani. szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom,
Íme: a XXI. század.
Egy erkölcsi fertő, hol a 12-éves alkoholistától a 60-éves kis mamáig minden meg található.
Ahol minden ember egyedi, mégis mindenki ugyanolyan ruhában jár.
Ahol a legnagyobb hazafiak mind bevándorló segédmunkások, akik az adott ország nyelvén talán egy pohár vizet tudnak kérni.
Egy állszent hely, ahol mindenki álomvilágban él a saját légvárában, amit képzeletbeli sánccal, vizes árokkal vesz körül, miközben minden vasárnap furcsa szövegeket mormol, és azt hiszi, ezáltal jobb emberré válik.
Egy halálos ítélet, ahol mindenki öngyilkost játszik, mégsem meri meghúzni azt a bizonyos ravaszt, mert fél. Fél, hogy talán a vasárnapi szöveg nem volt elég ahhoz, hogy, a fellegvár megmaradjon. Fél, hogy talán csak a bizarr sötétség marad, és a fellegvár romba dől.
Egy érzelmi roncs, egy mechanikai zűrzavar. Ahol a jó testvérek egymás zsebpénzét lopják, miközben szüleik szexuális forradalmárt játszanak. Ahol a halál lassacskán közhelyé válik, s már-már az emberek jobban félnek a kezdettől, mint a végtől.
Az embernek nem kell mindig jól járnia! Nem kell minden helyzetből nyertesen kikerülnie! Aki ezt a kényszert el tudja engedni, az belsőleg nagyon szabad lesz. Az élet hosszú, bele kell, hogy férjenek vereségek, összeomlások, újrakezdések is. És ennek során új aspektusai nyílnak meg a dolgoknak, olyanok, amelyeket csak alulnézetből lehet látni.
“Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulettkerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el?” (Stephen King)
Mit tanul(hat)tam a szüleimtől?
1.Megbecsülni mások munkáját
“Ha mindenáron meg akarjátok ölni egymást a testvéreddel,kint csináljátok! Most takarítottam fel.”
2.Vallást
“Jobb lesz ha imádkozol, hogy kijöjjön a folt a fehér pólódból!”
3.Az időutazás alapjait
“Úgy megcsaplak, hogy a jövő héten térsz magadhoz!”
4.Logikát
“Azért, mert én azt mondtam!!”
5.Tornamutatványokat
“Most nézd meg, hogy néz ki itt hátul a nyakad!”
6.Bőrön át táplálkozást
“Fogd be a szád és edd meg a vacsorád!”
7.Türelmet és kitartást
“Addig ülsz itt, amíg a spenót el nem fogy!”
8.Meteorológiát
“Úgy néz ki a szobád, mintha tornádó söpört volna át rajta!”
Klippet nem találtam hozzá youtubeon de amúgy is a hanganyag a lényeg:D(L)
ez a szám olyan számomra mint egy himnusz xD(L)
“Lehetek csinos, vonzó s szép, 
Lehetek egy tökéletes, hibátlan kép,
Lehetek humoros, bájos, kedves,
Lehetek okos, művelt, rendes.
Lehetek a tudásod, boldogságod bölcsője,
Lehetek a gondolatod, szavad őrzője,
Lehetek egy fénylő csillag feletted,
Lehetek egy barát ott melletted.
Lehetek az, kivel sorsod mindig összefut,
Lehetek az, ki nélküled is mindig ugyanoda jut,
Lehetek a mindened, a végzeted, az életed,
De semmi leszek, ha ezt észre nem veszed..”
Ha sztár leszel, úgyis minden második ember ilyet akar.
Akkor meg már jó is.
Gondolkoztál már azon, hogy mennyit is ér a szerelem mostanság?Na? Ugye, hogy nem ér annyit az a csaj/srác aki úgy nyomult az este? Hisz nem a szerelem csillogott a szemében, csupán a vágy. Vágyni valakire szerelem nélkül pedig csupán testi kötödést jelenthet. Vagy tényleg naplót akarsz vezetni az esti “akciókból”?
Inkább várj arra a valakire, akibe belészeretsz. Még a csókba is beleborzongsz majd. Csak nézd meg a szemeit utána. Akkor érted meg igazán, hogy a szerelem igenis létezik, és mint a tél első szele a leveleket, ez is elsöpör mindent. Mindent, ami valaha is kétséget ébresztett volna benned a szerelem iránt.
Szerelem az, ha rá nézel és elfelejted minden bánatod?
Szerelem az, ha ébren vagy akkor is ugyanazt álmodod?
Szerelem az, ha behunyod a szemed és nem gondolsz semmire?
A szemeit látod magad előtt, és bele veszve repülsz el nagyon messzire?
Élet az, ha nem kell bocsánatot kérned semmiért mert tiszta szívedből teszed?
Élet az, ha nem ölelheted és reszket a kezed?
Élet az, ha merengsz, és nem jut más az eszedbe?
Csak egy érzés, a boldogság és már indulsz is hozzá sietve?
Félelem az, ha nem tudod, hogy lesz e értelme felkelni másnap reggel?
Félelem az, ha úgy érzed, hogy az érzéseid neki már nem kell?
Félelem az, ha nézel egy képet és nem tudod, hogy sírj vagy ne?
Mert a szíved a vágytól amit érez már boldog soha nem lehetne?
Búcsú az, ha nem nézel vissza és töröd az utat magad előtt, mert nem akarsz érteni semmit?
Búcsú az, ha végtelenbe vágysz, s a felejtést akarod, csupán csak ennyit?
Búcsú az, ha eltűnik előled az út?
S álmodban kísért a túlságosan is szép múlt?
Mert ha ez így van, akkor tudom már, hogyan akarom élni az életem. 
Hogy ki vagyok?
A legártatlanabb angyalod… vagy a legkísértőbb démonod…
A barátod… vagy az ellenséged…
A szikrázó napsütés, ami beragyogja az életed… vagy a sötét éjszaka amiben örökre elveszel…
A szerelmed, aki mellett minden nap fel akarsz ébredni… vagy a szeretőd, akinek a szíve sosem lesz a Tiéd…
Egy elveszett kislány, akire vigyáznod kell… vagy egy harcos amazon, aki elsöpör Téged…
A pillangók amik a hasadban repkednek… vagy a könnycsepp ami az arcodon lefolyik…
Hogy Neked ki voltam… vagyok… leszek… az csak rajtad áll…
Üdvözlünk új bloglog blogodban
© 2010 Dream or real? bloglog.hu - blogok testreszabva
