Folytatása minden hétfőn!:)

1. Fejezet

 

      A vizes földön feküdtem és éreztem, ahogy az eső mossa az arcom. De nem láttam semmit. Még arra sem maradt erőm, hogy a lelkemben őrjöngő dühtől ökölbe szorítsam a kezem… és ordítsak. Ordítani akartam!! Teljes torkom szakadtából és még tovább ordítani és kikiabálni a világba a bánatomat, a fájdalmaimat. De nem volt rá erőm. Nem tudtam kinyitni a szám. Az agyam kiadta a parancsot, de mintha nem jutott volna el a feladat lényege az ajkaimat mozgató izmokig.

     Nem értettem miért van ez. Nem bírtam felülni, kinyitni a szemeimet és újra kezdeni mindent. Talán jobb lett volna… talán nem.. Nem tudtam hol rontottam el, egyik pillanatról a másikra nem értettem az emberiséget… és magamat sem. Megváltoztam…

     Eltűnt a lelkemből a boldogság, eltűnt belőlem a küzdeni akarás; meghalt a lelkemnek egy olyan része, aki még hitt az emberek „jó akarásában”, hitt abban hogy az ember alapjában véve jó, hitt abban hogy ha csak kicsit változtatunk a dolgokon, minden jó lesz és szép és újra érdemes lesz élni a földön. Eltűnt a lelkemből a legyőzhetetlenség, az a fajta gigantikus erő, ami összefogta az embereket, és megtanította hinni és megtanította harcolni, küzdeni és megtanította szeretni. És amint belőlem eltűntek ezek az érzések… már az emberekben sem láttam meg.

 

Álmodozó voltam, aki hitt mindent, küzdött és szeretett. De elbuktam… és most nézd meg Vándor hova jutottam. Úgy érzem magam, mint aki megvertek pedig egy ujjal sem bántottak. Úgy érzem magam, mint akit kitagadtak, pedig még mindig szeretnek… csak nem ugyanazok az emberek! Ahogy a lelkem pusztult… pusztult a testem is. Most már egy roncs vagyok. Nincsenek bennem értékek… Most már úgy érzem nem is akarom kinyitni a szemem. Nem akarom látni a világot. Nem akarom látni, hogy mivé változott. Egyszerűen maradok itt.

Mozdulatlanul fekszem az utcán, amit közben hallgatom az esőcseppek lágy kopogását a betonon…

 

2. Fejezet

 

      Egyszer csak egy hangot hallok… és az a hang egyre közeledik… és közeledik… egyre hangosabb… és hangosabb… és kiabál…

     - Nessy. Nessy hol vagy? Nessy kérlek, szólj hozzám… Nessy! –és tovább kiabál. Hangjában rémület és félelem van. Vissza akarok neki kiáltani, hogy itt vagyok, gyere és segíts rajtam, itt vagyok!

De a torkom nem engedelmeskedik. Azt hiszem egy kóma állapotba, kerültem…

A hang elkezd távolodni… ekkor felkiáltok:

     - Ne! Ne menj el! Gyere vissza értem! Itt vagyok! Kérlek, segíts! –hangom elfúló. És szinte magam is alig hallom. De a hang ismét erősödik. Hát mégis visszajön értem. Még van, aki hisz bennem és szeret. Kinyitottam a szemeimet és szörnyű látvány tárult elém. A raktárházban voltam, ami romokban hevert. Minden szét volt verve a hangszereink és deszkáink eltördelve.

Nem emlékeztem rá pontosan mi történt itt és ez roppant mód aggasztó volt jelenleg…

Ekkor vettem észre, hogy a barátnőm fut felém.

     - Istenem te élsz?!?!? - kiabálta

     - Hát igen… nagyon úgy tűnik… - elnevetem magam. –Bocs hogy csalódást kell okoznom.

Most már ő is nevet.

     - Annyira hülye vagy te lány!!

     - Látom, ismersz. –mondtam és elkezdtem föltápászkodni a földről. Kezdtem újra látni a fényeket. Érdekes állapotban a barátnőmre támaszkodva mentem ki az épületből.

     Kinn még elszomorítóbb látvány fogadott. Minden növény, fa, a fű, a bokrok, a virágok le voltak égetve. A patak, ami fölött játszottunk régen kiszáradt. Meghalt minden. Ő mégis itt van és fogja a kezem. Már tudom, hogy ő soha nem enged el. Beültünk az autójába, mert az enyémet leégették és összetörték. Számomra ez is nagy szívfájdalom, mert azt az autót én építettem föl, olyanra terveztem amit mindig is szerettem volna. Megöltek itt mindent… nem csak földanyát ölték meg… mindent megöltek ezen a helyen, amit én valaha szerettem benne. Elindultunk…

     Az út közben nem szóltunk egymáshoz. A mi kapcsolatunkban talán ez volt a különleges… szavak nélkül is megértettük egymást. Ez tesz igazán különlegessé egy barátságot,mikor már nem kínos az egymás közt lévő csend. A rádióból a Reqiuem szólt. És talán éppen ez illet legjobban a táj hangulatához. Mert Reqiuemet a temetéseken szoktak játszani…

 

 

     A kocsiban valószínűleg elaludtam, mert mikor felébredtem már egy frissen vetett baldachinos ágyban ébredtem. Az ágy fekete-türkizkék ágytakaróval volt bevetve, amihez tökéletesen illet a türkizkék párna és a fekete függönyök. A fekete takarón hangjegy minták voltak és egy nagy elektromos gitár mintája díszítette. Nem értettem hol vagyok. Hol lehetek?? Talán karamboloztunk, és a mennyekbe kerültem? A szobában félhomály honolt. Ezért fölkeltem hogy kihúzzam a függönyöket. A függönyök tengerkékek voltak fekete apró halálfejekkel díszítve. Mikor kihúztam a sötétítőt, láttam, hogy éppen most bukik a nap a föld alá, vérrel festve az eget.

     Ahogy körbenéztem, láttam hogy a szoba padlója is fekete középen egy sötétkék holdfelszín jellegű szőnyeg. Az ablakkal pont szemben egy asztal az asztal fölött egy kicsivel a falon egy nagytükör. Fekete vaskerettel. A keret igen érdekesen volt kialakítva, mert inda motívumban futotta körül a tükröt. Az asztal sötét gesztenyebarna színűre volt lakkozva és előtte egy kis fekete antik típusú szék állt sötétkék huzattal. Az asztal mellett egy szintetizátor állt. A legújabb darab. Nem voltam méltó rá hogy a koszos kezeimmel hozzáérjek. A szintetizátor mellett ott volt a régi gitárállványom… Csak kár hogy a gitáromat eltörték – gondoltam magamban.

     A falak királykékre voltak festve és fekete kartonok voltak a falakra felragasztva. Mindegyik tele volt a barátaimmal készült közös képekkel. És mindenki aláírta a nevét, aki szerepelt rajta és volt, aki odabiggyesztett egy jó kis idézetet is. Sírni tudtam volna örömömben… de hirtelen a ház többi része kezdett érdekelni. Az ajtó matt feketére volt festve. Kiléptem az ajtón és érdekes látvány tárult elém. Egy folyosón voltam, aminek a falai lilára voltak festve és fehér indamotívum fonta körül a falakat, amik között halálfej és szívecske mintákkal díszítve.

     A cseresznyefa barna padlódeszkákon végig fekete szőnyeg feküdt. Elindultam a folyosón előre. A folyosón szabályosan jöttek egymás után az ajtók mindegyik más színű másképp kidíszítve. Mindegyik egy egyéniséget tükrözött. Elértem egy csigalépcsőhöz. A lépcsőt fekete indamintájú korlát fogta közre és halványbarna falépcsőkön lehetett lejutni a földszintre. Ahogy leértem egy hallban találtam magam. Afféle vendégfogadó helyiség lehetett, mert igen elegánsan és stílusosan volt berendezve. A felszerelt technikák alapján tárgyalásokat, tervezéseket folytattak itt. A hallból 3 ajtó nyílt így hát elindultam a hozzám legközelebb álló felé.

 

 

3. Fejezet

 

      Ahogy beléptem lélegzetelállító látvány fogadott. Egy nappali szerű helyiség volt, nagy tv-vel, 3 kanapéval, számítógépekkel és munkaasztalokkal. Nem ez volt benne az érdekes. Hanem hogy minden barátom ott ült a szobában. Mindenki. És ahogy beléptem síri csönd borult a szobára és mindenki rám nézett. Én törtem meg a csendet.

     - Sziasztok! Mindegyikőtök épségben van? - kérdeztem. Ekkor mindenki mintha fellélegzett volna. Rögtön helyet engedtek nekem a kanapén és körülültek, mint akik a csodát várják. Végignéztem a társaságon. Ha nincsenek emlékezetkieséseim, akkor mindenki itt van.

     - Szia Nessy már annyira aggódtunk érted! Ugrott a nyakamba rögtön az ősi szálakról ismert barátnőm: Déé.

     A mi barátságunk már lassan 11éve megvolt. És örök volt. Mindent tudtunk egymásról. Jobban ismertük a másikat sokszor, mint magunkat… Ebben mondjuk az a furcsa, hogy egymásnak a tökéletes másai voltunk. Külsőre, belsőre. Pedig sosem beszéltük meg hogy milyen zenét hallgassunk csak. Milyen öltözködési stílusirányok szerint éljünk. Egymástól függetlenül szerettük ugyanazt és tettük ugyanazt. Néha már kicsit ijesztő de egyben misztikus. Nem egyszer fordult elő hogy megállítottak minket az utcán „- Ti nem ikrek vagytok?” Ilyenkor mi mindig egymásra mosolyogtunk és mondtuk, hogy nem. Csak testi-lelki, Tökéletes barátnők.

     Szép lassan elkezdtem felismerni az arcokat, akik mind kíváncsian néztek rám miközben váltottak egymással pár szót.

     - Mi van gyerekek csodát vártok tőlem vagy micsoda? –mondtam nekik szélesen vigyorogva.

     - Hát várjuk a mesét. –mondta Donna és rám nézett a nagy kék szemeivel.

     - Esti mesét mondjak nektek? Oké… Egyszer volt hol nem volt, még az Óperenciás hegyen is túl…

     - Ne szívass minket! Tudod, miről beszélünk! –kiáltotta közbe Henn’

      - jó gyerekek tudom, mit akartok hallani de, nem szívesen beszélek róla. Rám férne egy kiadós fürdő is meg még legalább 8óra alvás… Meg igazából nem tudom, hol kezdjek hozzá.

Nem tudom, miről tudtok és miről nem. Meg tudjátok nem egy szép történet. Déé elmesélte hogy, hogy talált rám nem? Szerintem ebből már sok mindent ki lehet következtetni.

     - De mi kíváncsiak vagyunk az előzményekre, következményekre és az egész történetre a te verziódból. Annyira aggódtunk érted. – mondta Gontier. Ekkor felállt és megölelt.

     - Jó emberek elmesélek mindent csak előbb hadd, fürödjek meg. Oké?

     - Oké de előtte menj fel az emeletre. Van ott egy szoba. Az ajtaja olyan tipikus fiús. Tudod focilabdás matricákkal, van díszítve és sötétkékre festve. Van ott egy ember, aki beszélni akar veled… - s elhallgatott. Látszott rajta hogy többet nem akar mondani a dologról, inkább hagyja, hogy eluralkodjon rajtam a kíváncsiság…

 

4. Fejezet

 

     

     Hamar megtaláltam az említett szobát. Pont az enyémmel szemben állt. Nem tudtam még csak nem is sejtettem, hogy mi és ki vár majd odabenn. Vegyes érzelmektől telítődve léptem be a szobába. Bent egy srác állt az ablaknál.

Mit ne mondjak igen jól nézett ki. Mikor felém fordult akkor esett le, hogy ki ő.

     - Gaben!! Istenem annyira hiányoztál már! – mondtam és a nyakába ugrottam.

     - Te is hiányoztál nekem kicsim. Mondd mi történt veled, amíg nem voltam itthon? Megkértelek hogy vigyázz magadra!

     - Nagyon sajnálom. De minden olyan hirtelen történt és nem tudtam, mit tegyek. De… - elakadt a szavam… A könnyek elkezdtek végigcsorogni az arcomon.

     - Jajj, kicsim kérlek, ne sírj! Minden jobb lesz, ezután hidd el.  És hidd el kicsim, szeretlek, és nem hagylak el soha!

     Az egész szituáció olyan meghitt volt és nyugodt. Újra embernek éreztem magam a karjaiban, azt hiszem. Úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni. Nagyon erősen szorított magához, a bordáim majdnem szétrepedtek. De szerintem még sem volt elég mély az ölelés. Még jobban magamhoz akartam szorítani… Kezdtem megérteni mit jelent az a kifejezés, hogy –megszűnik a világ-. Számomra ebben a pillanatban semmi nem számított. Csak álltam ott, valami különös érzés kerített a hatalmába, úgy éreztem, soha-soha többet nem akarom őt elengedni. De valahogy minden meghitt pillanatnak vége szakad egyszer… Ebben a pillanatban kopogtak a szobaajtón.

     - Nessy! Menj el fürdeni egy óra múlva vacsora! –kiabálta valaki.

     - Oké. Mindjárt megyek egy perc! Mi lesz vacsorára? – kérdeztem

     - Nem tudom. Mi valami gyors kajára gondoltunk, mondjuk pizza vagy valami hasonló. Senkinek sincs kedve ma főzni. – felelte. Majd a padlórecsegésből ítélve visszaindult a földszintre.

     - Rendben akkor elmegyek és megfürdöm jó? –mondtam Gabennak és kibontakoztam a szorításából. Elindultam az ajtó felé de utánam szólt:

     - Várj, várj még egy kicsit! Oda kell adnom valamit. – ekkor odajött és a kezembe nyomott egy pengetőt. A legjobb Ibanez pengető volt. Az ilyenekért a hozzáértő gitárosok ölni tudnak.

     - Kö.. kö.. kö.. köszönöm szépen… - hebegtem. Majd szomorúan ránéztem.

- De nem hiszem, hogy sok hasznát venném. Eltörték a gitárom nyakát, a húrokat kitépdesték belőle… Azzal nem hiszem, hogy még valaha játszani fogok.

     - Csak várd ki a végét! – és izgatottság csillant meg a szemében.

Mivel már úgy éreztem, hogy nagyon kell nekem az a fürdő, inkább fogtam magam és elmentem tusolni. A fürdőszobát a folyosó végén találtam meg.

Az egész ház olyan mesevilágszerű volt, de hát a fürdő… Le a kalappal a tervező előtt. A fürdőszobában volt egy nagy sarokkád, a másik oldalon egy zuhanyzókabin. Az egész helyiséget világoskék csempe borította szemmagasságig. Felette tengerkékre volt festve a fal fehér mintákkal. Tenger élővilágához kapcsolatos motívumok voltak felfestve. A szűkös idő miatt a zuhanyzást választottam, és mert már ki akartam faggatni a barátaimat, hogy valójában hol is vagyok. Ez a kérdés egyre jobban nyugtalanított. Javában zubogott a nyakamra a víz, mikor felkiabáltak a konyhából.

-         Nessy! Megjött a pizza gyere vacsorázni!

Gyorsan kimásztam és magamra tekertem egy törülközőt. Ekkor jutott eszembe, hogy nincs nálam semmi ruhám. Bementem a szobámba és kinyitottam a szekrényt abban a reményben, hogy hátha találok valami viselhetőt. Meglepetésemre a szekrény tele volt ruhákkal az én méretembe. Felkaptam magamra egy farmert meg egy érdekes mintázatú pólót és leindultam a konyhába. Odalenn mindenki magához vételezett egy tányért meg egy szelet pizzát és beköltözött a nappaliba. Körbe leültek a kanapékra és a szőnyegre. A fotelt, ami szemben állt az egésszel kihagyták nekem. Aztán mikor mindenki kényelmesen elhelyezkedett én szépen lassan elkezdtem a mesémet…

 

 

 

5. Fejezet

 

      Az egész történet ősz tájékán kezdődhetett. Már javában tartott az iskola. Azt hiszem pont akkor voltunk őszi szüneten. Ne várjátok el, hogy mindent időre pontosan tudjak, mert kicsit összefolytak a napok. Emlékszem akkor ismerkedtem meg egy délutáni kosarazáson alkalmával velük. Kinn játszottam mikor odajöttek és megkérdezték nem akarok-e velük játszani. Én persze gondolkodás nélkül igent mondtam, mert értelmes bandának tűntek. Este közösen mentünk le a clubba ahova szoktam járni. A club becses nevén Club di Giulietta, egy elég normális hely volt. Szerettem ide járni. Jó zene szólt, aki akart táncolt. Szinte már törzsvendég voltam itt főleg az író társaságok miatt. Láttam rajtuk, hogy ez nem éppen az ő társaságuk és világuk ez. Ezért megkérdeztem, hogy tudnak-e jobb helyet a városban ahova beülnének. Természetesen rögtön felugrottak és elindultak a kijárat felé. Tíz perccel később egy Pub-ban ültünk ahol szólt valami zaj. Azt nem lehetett érteni az énekes mit dalol és a hangszerek hangja is inkább csörömpölés volt, mint zene. Mintha felvették volna a mosógép csörömpölését és összemixelték azzal a hanggal mikor egy poharat, összetörsz.

     De tulajdonképpen egészen hallgatható volt két korsó sör után. A hangulat természetesen felszabadult volt és vidám, bár amondó vagyok, hogy az alkohol miatt. Mivel jól éreztük magunkat nagyon későn indultunk haza. Igazából semmi kedvem nem volt hazamenni, de tudtam, hogy muszáj. Anyukám már, biztos a rendőrséget is hívta, úgy aggódik értem mindig. Amit… soha nem fogok megérteni. Ezt az egész szülői logikát sem. Azt mondják, bíznak bennünk, és mégis mindig eljátsszák ugyanazt. Nem hagyják, hogy úgy éld az életed ahogyan te szeretnéd. Nem értik meg, hogy ez a te életed, nem emlékeznek rá, hogy ennyi idősen ők is ugyanígy lázadtak a szülői „felsőbb akarat” ellen, mert nekik is mindent tiltottak, mert féltenek. Tudom, van egy egézséges szülői féltés. De aki igazán megbízik a gyermekében szerintem felül tud ezen kerekedni és ha arról van szó, megengedni olyat amit ő is csinált fiatalon. Csak ő sem vallotta be a szüleinek vagy még maga előtt is szégyelli. Vagy mindkettő.

     Mindenesetre azért, hazamentem. Lassan vitt a lábam mert tudtam mi vár otthon. Ismertem anyuékat.

Egy dalt kezdtem dúdolni. Mert az egészen jó feszültségoldó. „A lábaimat rakom egymásután és miközben ezt a dalt dúdolom egy követ rúgok tovább, rúgok tovább”

Már a lépcsőházunk kapujában álltam, mikor elkezdtem összeszedni a gondolataimat. Mit fogok mondani? Áh… hagyjuk egyszerűen az egészet. Azt mondom, hogy pár jó baráttal lementünk a művészklubba és ott felejtettük magunkat. Beszálltam a liftbe remegő lábakkal. A gyomrom összeszorult. A szám és a torkom kiszáradt. Egy hangot nem tudtam volna kiadni magamból. Felértem… beraktam a kulcsomat a zárba. De még el sem tudtam fordítani mikor feltépték az ajtót. És elkezdtek az arcomba üvölteni.

     - Hol voltál hülye leány?!?! Ilyenkor kell hazajönni? – rángatott be anyám az ajtót és vágta be azt. Természetesen tovább üvöltött, hogy milyen szánalmas ember vagyok és milyen hálátlan kis kurva. Sokszor hallgatom ezt. Már kezd belőle sokszor elegem lenni. De most különösen rosszul viseltem. Elkezdtem sírni. Folytak végig az arcomon a könnyeim. És jól esett volna elkiabálni magam. De nem tettem. Inkább bementem a szobámba és bevágtam az ajtóm. Be is zártam utánam ne jöjjön anya. És magamba roskadtam. Benn volt a szobámban a húgom is. Elkezdett hisztizni, hogy miért zárom be az ajtóm. Jellemző. Olyan hisztis kis picsa lett belőle… egyszerűen már elkeserítő. Arról ne is beszéljünk, hogy a bátyám engem tart rózsaszín lánynak. Pedig éppen én vagyok az, akitől soha egy nyafogó szót nem hallottak… sírni sem látott soha senki. Vagyis egy ember igen.

 

     Körbenéztem. A szobában halottas csend uralkodott. A barátaim arcán nem látszott csodálkozás, rémület inkább csak aggodalom és sajnálat. Ők mindig tudták, hogy sohasem volt igazi családom. Ne tessék félreérteni. Nem nevelőszülőknél éltem. Hanem egyszerűen mindenki semmibe vett. Apának mindig a bátyám volt a sztár. Ez mondjuk valamilyen szinten érthető. Első szülött fiú. Persze, hogy apuci kedvence. Ott volt anyu. Ő meg mindig a húgomat pátyolgatta. Soha senki nem vett igazán észre, hogy ki vagyok én. És mit akarok az élettől. Úgy igazán őszintén sem tudtam beszélgetni soha senkivel. Nagyon rossz volt ez így nekem. Mert számomra fontos lett volna egy szerető háttér. Akik támogatnak. És iszonyatosan fájt, hogy ezt a támogatást máshol kell keresnem nem az otthonomban.

 

 

 

(ez még nem a teljes:) de egyszerre többet nem tudtam most írni)